Jelek a holdon túlról…

Posts tagged “legenda

Cseppben a kender(kóc)

A virradatnak van egy olyan sanda tulajdonsága, hogy nem hagyna ki egyetlen napot sem. Ez persze nem mindig rossz, de vannak olyan reggelek, mikor szívesen odáznám. A harmadik próbáé is ilyen volt, de a szomszéd kakassal nem lehet versenyre kelni, előkukorékolta a hajnalhasadást.
A nap pedig addig-addig kúszott felfelé az égen, hogy újra csak az Égbetörő Rengetegben találtuk magunkat.
Összeverődött mindenki a Túlmagas tövében, és vártuk a feladatot, mert azt a Véneken kívül senki sem ismerte. Táltos, mint a Vének legvénebbike, ekkor már ott himbálózott a Túlmagas egyik Szóoldójában, és befogadóbarna szemeivel pásztázta a seregletet. Bár nála soha nem lehetett biztosra tudni, hogy éppen velünk van-e, vagy benn jár valahol mélyen a fejében. Viszont ezeknek a körutazásoknak midig meglett a maguk mozgalmas következménye.
Mint ez a próba, amiről még mindig nem tudtam, mi is valójában. Mígnem Táltos végre szóra emelkedett (elérte a megfelelő magasságot a Szóoldó):
– A merészség és a harcolás próbáját kiálltad, de tudsz vajon észrevétlen maradni? Kövess ma engem úgy, hogy ne kerülj a szemem elé!
Megkövesedtem egy pillanatra, mert a meg nem látók ideje valóban nem tartozott a könnyen kivitelezhető feladatok közé. Ugyanis, aki járt már a mi kis madártávlatunkban az tudja, hogy az Égbetörő Rengeteg nem véletlenül kapta a nevét. Hosszan kell nézni az ég felé, hogy lombokba akadjon a szemünk, lejjebb viszont az ágtalan törzsek, és a formásított bokrok csekély búvóhelyet biztosítanak egy ilyenféle rejtőzködéshez. Egy kivételével, de azt nem használhattam.
Borzoltam a hajam, a Vének bölcsen mosolyogtak(mégis sikerül kifogni rajtam), a lányok homlokot ráncoltak. Démon igyekezett  jókaláccsal felszerelni:
– Csukd be a szemed, a sötétben magadat sem látod, biztos, hogy Táltos sem fog észrevenni!
Igen ám, de ha nem látok, két lépés után máris dudorítom a fejem, mert olyankor ha csak megmoccanok, az addig nyugton lévő dolgok mind elém ugrálnak! Borogatást meg nem csomagoltunk az útra!
Amint a nagy tanakodás közben a hajamat dúrtam, egyszer csak egy cseppnyi hajszál tekeredett az ujjaim köré. Hogyan keveredett a kenderkóc közé, azóta sem tudom, de ahogy kihúztam a szinte észrevétlen szálat, az nőtt, tekeredett, befonta a köpenyem. Majd továbblebegve, mint az ökörnyál az őszi napsütésben, megállapodott Táltos szeme előtt. Ő pedig elindult a tisztásról a Vár felé. Én tisztes távolságból igyekeztem a nyomában maradni, bújva odúkba, göröngyök mögé, és minden olyan helyre, ami egy hangyánál valamivel nagyobb.
Nem hittem, hogy megúszom meglátás nélkül, de azon a délelőttön mégis csoda történhetett, mert akárhogy is nézgelődött Táltos, a szeme sugara mindig elkerült.
Szőke Szépség később elárulta, hogy az áttetsző belhőknek is köze lehet ez esethez, de nem tudom megerősíteni, mert akkor a bújkálásra fókuszoztam erősen.
A fölső kemence ellenben egyre ontotta a külhőt, a fűcsomók tikkadtan hajoltak el előlünk, és már szinte mindenki a várárok árnyékában hűsölt, csak ketten róttuk a köröket lankadatlan.
Hirtelen olyan csend lett, ami a csivitelő sokaságban ritkán, még a fűevők hangja is megállt a levegőben.
Táltos megpördült a sarka körül – kacsintott volna? -, és ennyit szólt:
– Várnak a Kerekasztag Lóbaglyai!
Talán mégsem annyira rossz dolog a hajcsavarás, ha néha látatlanná tudok válni tőle!
Ez járt a eszemben, míg ballagtam vezetőm után, aki a Nebújjalá felé tartott.
Vajon fény derül végre a nagy titokra?


Vártalány


Világváróterem